Ürességet érzek magamban azokkal a barátainkkal kapcsolatban, akikről korábban nem hittem volna, hogy csalódni fogunk bennük. Némi harag is van bennem, és nem szégyenkezem miatta, mert tudom, hogy ez alaptermészete az embernek, és mivel tisztában vagyok vele, hogy haragszom, lesz bennem annyi gerinc, hogy féken tudjam tartani. Annál is inkább, mert itt nem engem bántottak meg, nekem csak fáj, és rossz nézni, hogy mit műveltek azzal, aki szeretek.
Addig, amíg a közös tevékenység okán lehetett rendszeresen találkozni, megvolt az indok, hogy miért is barátok. Most, hogy nincsen közös tevékenység, kíváncsi vagyok, lesz-e még indok a barátságra? (És magamban csöndesen hozzáteszem, talán már egy ideje nem is volt.)
Az őszinteség egy nagyon érdekes fogalom, nem is értik sokan. Talán arra lenne szükség, hogy azt, amit gondolsz, érzel egy dologgal kapcsolatban, azt mondd el úgy, ahogy a másik a lehető legjobban meg tudja érteni, de akkor mondd, amikor arra szükség és megfelelő alkalom van. (Nem igaz, hogy ez túlságosan sok feltétel, mert ha például alkalmatlan pillanatban mondod, akkor a másik nem figyel, nem is fog tudni róla, hogy mondtad, így eredményét tekintve mégsem voltál őszinte. )
Úgy gondolom, hogy amikor többen együtt dolgoznak valamin, akkor azzal kapcsolatban őszintén kell beszélniük egymással. Egymással feltétlenül, és csak azután másokkal, olyanokkal, akik kívülállók, és bármi információ kevésbé tartozik rájuk, mint azokra, akik benne vannak.
És ha barátok alatt azokat az embereket értjük, akik a kívülállókkal előbb beszélik ki, hogy mi a problémájuk a közös dolgunkkal, és a kívülállók hamarabb tudják meg, mint én, hogy a barátok a közös dolgunkban már nem kívánnak részt venni tovább velem, akkor azt kell mondjam, én nem akarok barátokat, nekem nem kell ilyen társaság...