Ha elfogadjuk a tényt, hogy elmúlik, megváltozik valami, és ez valóban természetes rendje a világ forgásának, akkor még mindig beszélhetünk egy olyan tényezőről, ami fontos lehet. Ami a szenvedést nagy mértékben képes megerősíteni, fenntartani. A hogyan...
Nincsen például örök barátság sem, de nem mindegy, hogy hogyan szűnik meg az a kapcsolat. Ha csak szépen lassan egyre ritkulnak a beszélgetések, és végül egészen elmaradnak, az talán a leginkább fájdalommentes verzió.
A következő, ha valami félreértés miatt nézeteltérés alakul ki, és aztán a felek megszűnnek barátok lenni, attól kezdve jó esetben ismerősök lesznek. Vagy ellenségek.
És van az, amikor az egyik ember annyira megbántja a másikat, vagy annyira nem hajlandó felismerni saját emberi mivoltát, hogy megkérdőjeleződik, ugyan miért is fordultunk felé valaha is bizalommal.
Nem a barátsághoz kell ragaszkodni, hanem tudatában lenni annak, hogy az adott pillanatban mi az, ami tényleg helyes. Kell-e mérlegelnem a nézőpontomat, vagy a hangsúlyt finomabbra venni. Tidzták-e a gondolataim, és az általuk vezérelt cselekedeteim, amikor bármit teszek, ami hatással lehet a másikra? Nem szégyellném-e magam iszonyatosan, ha egyszer világosan meglátnám a tetteim következményét, vagy el tudnám-e viselni, ha ugyanazt érezném, amit a másiknak okoztam?
Ez utóbbit az együttérzés nem engedi kívánnom többeknek sem a környezetemben.
A kulcs mindig az, hogy helyesen definiáljuk a "barát" szót, és hogy csak azt tartsuk annak, aki valóban az is.
VálaszTörlés