Minden a helyes szemlélettel kezdődik. Hiába működik együtt a Nemes Nyolcrétű Ösvény minden tagja, kizárt, hogy a helyes szemlélet megléte előtt ez beinduljon. (Hiszen az összesnek együtt kell meglennie.)

Éppen ezért igyekszik az ember jelen lenni, megélni a pillanatot. Nem kívülre helyezni magát állandóan. Nem lepergetni magáról mindent, ami fáj, vagy túl sok érzés kellene ahhoz, hogy túlessen rajta. És éppen ezért kell tudni, mikor van vége egy-egy történetnek. Ha tovább folytatunk valamit, aminek pedig már vége van, meg fogunk lepődni, milyen komoly figyelmeztetéseket kapunk. Pedig ebben megint nincsen semmi csodálatos. Csak éppen azt külső szemlélőként nem lehet észrevenni. Talán ebből adódik az, hogy hiába várnánk bárkitől, hogy megértse a bennünk lezajló folyamatokat.

Azokat csak nekünk kell értenünk, nekünk magunknak viszont ez kötelességünk.

Mahásziddhák és Tanítás

"-Kik a mahásziddhák? - hangzott a kérdés.
-Vannak, akikről nem is gondolnád, hogy azok - szólt a felelet. - Őket hívják tévesen fakíroknak is, de a fakír arab eredetű szó, a mahásziddha pedig szanszkrit. Egyszerűen mondva a látszat-valóság meghaladásában sokat elért személyek ők. Rengeteget meditálnak, és idővel különleges képességeik fejlődnek ki ennek "mellékhatásaként". Általában - mivel az evilági dolgok kevéssé érdeklik őket - elhanyagolt külsővel rendelkeznek, és néha furán viselkednek. Tényleg nem gondolnád róluk, hogy valójában bölcsek. Gondolj bele, milyen érdekes lenne úgy élni az életedet, hogy azt feltételeznéd, hogy mindenki, akivel csak találkozol, megvilágosodott bölcs, és egyedül Te vagy még mindig a Szamszára foglya..."


"Azt hittétek, hogy most tanítani foglak Titeket. De én nem tudok Nektek semmit tanítani. Tanuljatok egymástól..."


És ha egymástól tanulunk, akkor mindegy már, hogy a bölcsességet most mondja valaki, vagy sokszáz évvel ezelőtt hangzott el. Mindegy, hogy a mi nyelvünkön fogalmazták meg, vagy egy autentikus, egyébként is magas filozófiát közvetítő nyelven. Mindegy, hogy aki átadja, a kortársam és egy helyen születtünk-e, vagy a világ másik végén élt sokszáz évvel ezelőtt.


Nagy tanítás ez...

Ürességet érzek

Ürességet érzek magamban azokkal a barátainkkal kapcsolatban, akikről korábban nem hittem volna, hogy csalódni fogunk bennük. Némi harag is van bennem, és nem szégyenkezem miatta, mert tudom, hogy ez alaptermészete az embernek, és mivel tisztában vagyok vele, hogy haragszom, lesz bennem annyi gerinc, hogy féken tudjam tartani. Annál is inkább, mert itt nem engem bántottak meg, nekem csak fáj, és rossz nézni, hogy mit műveltek azzal, aki szeretek.

Addig, amíg a közös tevékenység okán lehetett rendszeresen találkozni, megvolt az indok, hogy miért is barátok. Most, hogy nincsen közös tevékenység, kíváncsi vagyok, lesz-e még indok a barátságra? (És magamban csöndesen hozzáteszem, talán már egy ideje nem is volt.)

Az őszinteség egy nagyon érdekes fogalom, nem is értik sokan. Talán arra lenne szükség, hogy azt, amit gondolsz, érzel egy dologgal kapcsolatban, azt mondd el úgy, ahogy a másik a lehető legjobban meg tudja érteni, de akkor mondd, amikor arra szükség és megfelelő alkalom van. (Nem igaz, hogy ez túlságosan sok feltétel, mert ha például alkalmatlan pillanatban mondod, akkor a másik nem figyel, nem is fog tudni róla, hogy mondtad, így eredményét tekintve mégsem voltál őszinte. )

Úgy gondolom, hogy amikor többen együtt dolgoznak valamin, akkor azzal kapcsolatban őszintén kell beszélniük egymással. Egymással feltétlenül, és csak azután másokkal, olyanokkal, akik kívülállók, és bármi információ kevésbé tartozik rájuk, mint azokra, akik benne vannak.

És ha barátok alatt azokat az embereket értjük, akik a kívülállókkal előbb beszélik ki, hogy mi a problémájuk a közös dolgunkkal, és a kívülállók hamarabb tudják meg, mint én, hogy a barátok a közös dolgunkban már nem kívánnak részt venni tovább velem, akkor azt kell mondjam, én nem akarok barátokat, nekem nem kell ilyen társaság...

...

Valami, ami nagyon fontos volt nekünk, mind a kettőnknek, ma véget ért. Nekem kapaszkodó volt, és sok segítséget jelentett, amikor le akartam vezetni a feszültségemet, a Vőlegényemnek pedig még inkább az élete meghatározó része volt, mint nekem. Bár mindketten sokat tettünk bele és érte, ez mégis elsősorban az ő története volt, nekem viszont azt jelentette, ami a relatív világban én vagyok.

Régen volt már olyan, hogy valami ennyire rosszul esett, ennyire fájt.

Nem tudom elhinni, hogy ma este erről van szó, bár tudom, hogy semmi sem örök.


De kedves Barátaim, akik talán már össze is raktátok, hogy miről van szó, ne aggódjatok, rendben lesz minden, ebből is felállunk majd. Erősek vagyunk, és természetesen most is együtt :)



http://www.youtube.com/watch?v=QYEC4TZsy-Y

A befejezés egyben kezdet is

Szokták mondani, hogy ha becsukunk egy ajtót, kinyithatunk egy másikat. Én nem zárom be lakattal ennek az évnek az ajtaját, mert tudom, hogy sok esemény a következő évben fog folytatódni. Annyit szeretnék megtenni, hogy megírom ennek az évnek a történetét, így elmesélhetem azt is, hogy egészen idáig miről szólt ez a blog. Nem kizárt, hogy mostantól másképp fog működni, talán egy fokkal többet írok majd le, mint eddig, mindenesetre most tisztázom az eddigieket...

Az évet úgy kezdtük, hogy a két zenekar közül az egyikben komoly emberi és "szakmai" problémák álltak fenn. Ezek már januárban annyira elmérgesedtek, hogy nem lehetett tudni, meddig tartható még, és mennyi ideig köt bárkit a másik iránti együttérzés. A megbeszélések egy idő után nem a mi lakásunkban folytatódtak, a stílus viszont nem javult, sőt, rosszabb lett, így nyilvános helyeken hallhatták többen azokat a dolgokat, amik csak a csapatra tartoztak volna. És volt, aki ismét megmutatta, mennyire nem számíthat rá a többi tag, és mennyire nem jelentenek neki a többiek semmit. Persze erre még többször rátett több lapáttal, így végül a zenekar története a mi részünkről lezárult júniusban. Bár ez nem kifejezetten az én életem része volt, mégis sokat tapasztaltam belőle, és amit ígértem, hogy ha vége lesz, az asztalon fogok táncolni, tényleg megteszem, lesz rá alkalom. Sokat veszítettünk anyagilag ezen a 3 éven, és kiderült pár emberről, hogy nem azok, akiknek mutatták magukat, de meg is ismertünk olyan embereket, akik nagyon fontosak lettek a számunkra, és hiányoznának, ha nem lennének az életünk részei.

Eközben a másik (vagy inkább az egyik, hiszen mindig is ez volt a fontosabb) zenekar elindult egy új irányba. A változás okozott némi kavarodást, amit még bizonyos tekintetben helyre kell tenni, fel kell dolgozni, de alapvetően pozitív a folyamat. Picit lassan halad, a megvalósításban nincs hiba, de az ötletek néha hiányoznak. Itt is nyertünk egy új barátot, akivel az első találkozástól kezdve megvolt az összhang, így ennek is örülhetünk. A bizodalom mindenképp a jövő évben van :)

Tavasszal leküzdöttem egy nagynak tűnő riadalmat, ugyanis harminc éves lettem. Azt kell mondanom, hogy már az indulás is nagyon jó volt, és azóta is sok szép dolog történt. A születésnapom előtti napon meglepetésből a legjobb barátaim és az Anyám vártak itthon, mikor hazajöttünk vidékről... Nagyon jól esett, aki olvassa, és itt volt, megint köszönöm :)

Júniusban befejeztem tanulmányaimat abban az iskolában, ahol a tervek szerint tovább is maradtam volna tanítani. Az utolsó félévben azonban a színvonal olyan meredeken romlott, hogy júniusban már biztosan tudtam, nem itt (vagy legalábbis nem most) fogok én tanítani. Ezt a záróvizsgám napján meg is mondtam az iskola vezetőjének, de egyúttal meg is köszöntem mindent, amit kaptam, mert az nem kevés, és nagyon fontos időszak volt ez az életemben. Az utolsó félévben nem volt már ott az a barátom, aki elindított azon az úton, amin azóta is igyekszem járni, de a kapcsolatot tartottuk így is, és rengeteg segítséget kaptam ahhoz, hogy végigcsináljam az utolsó hónapokat. Viszont sikerült egy olyan előadót meghívnom az iskolába, akit igazán sokra tartok, és nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ott volt a körünkben. Külön boldogság, hogy baráti kapcsolatban lehetünk azóta is, csak azt sajnálom, hogy az iskolának abban az utolsó, nagyon gyenge időszakában volt jelen, de ezt szerencsére ő sem írta a számlámra, mert az előadások szervezésekor még nem láttam, hogy akkora a baj.

Ezt követően egy csodálatos nyaralásban volt részem Törökországban. Már az ottlétünk alatt tudtam, hogy ez az utazás bennem magamban is elindult, és nem ért véget a hazatérésünkkel. Sokszor visszatérnek érzések, hangulatok onnan azóta is, ébren és álmomban egyaránt. Új barátságot ott is kötöttünk, és nagyon nagy öröm a mai napig, amikor szót tudunk váltani egymással.

Augusztusban tudtam meg, hogy mi az, ami biztosan örök emlék lesz Törökországból. Amikor a vőlegényem megkérte a kezem (a tizedik évfordulóján annak, hogy együtt vagyunk), azt a gyűrűt húzta az ujjamra, amit kint vettek meg Anyósékkal, titokban, így minden meglepetés volt a számomra. 2010. az esküvőnk éve lesz, és remélem, hogy még sok más boldog pillanaté is.

Az utóbbi két évben hozott több rossz döntésem következményeként a munkahelyemen olyan helyzetek alakultak ki, amelyek egy újabb, komoly döntést hoztak magukkal. Nyár óta érlelődik a lépés, amit tervezek, és ez is a következő év, 2010. egyik eseménye lesz.

A vőlegényem munkahelyet váltott, ami a körülményeit tekintve rosszabb, mint az előző volt, és az időbeosztásunkat is nagy mértékben felborította. Bízunk benne, hogy erre is megoldást találunk 2010-ben.

Anyukám munkahelyi problémája szerencsére úgy tűnik, pozitív módon oldódott meg, és ez azt is jelenti, hogy a korábbi üzlettársától megszabadultunk. Nagy megkönnyebbülés ez mindenki számára, kivéve az illetőt, akinek viszont jelenleg egyáltalán nem érdekel a reakciója...

Sok barátot szereztünk az idén, és vannak, akik úgy tűnik, nem maradtak mellettünk. Személy szerint engem bánt, hogy azért szűnnek meg barátságok, mert nem egyformán gondolkodunk. Én tudom jól, hogy nem változtam meg, legalábbis ennyire nem. Igyekszem méltó lenni a buddhista tanítói hivatásra, és ezzel összefüggésben úgy érzem, hogy a filozófia mellett fontos a földön is járni, mert különben éppen az itt és most vész el.

Remélem, hogy visszatalálunk egymáshoz azokkal, akiket sajnálnék elveszíteni...

Röviden azt kell mondanom, hogy bizakodva nézek az új év elé, és mindenkinek azt kívánom, hogy legyen boldog, eredményes és szép Újéve.

Barátok

Tudom, hogy minden elmúlik, és ez - főleg olyan ember számára, aki valamennyire is érdeklődik a buddhizmus iránt - egy természetes dolog. Mégis szenvedést okoz, hiába próbáljuk rendezgetni magunkban.

Ha elfogadjuk a tényt, hogy elmúlik, megváltozik valami, és ez valóban természetes rendje a világ forgásának, akkor még mindig beszélhetünk egy olyan tényezőről, ami fontos lehet. Ami a szenvedést nagy mértékben képes megerősíteni, fenntartani. A hogyan...

Nincsen például örök barátság sem, de nem mindegy, hogy hogyan szűnik meg az a kapcsolat. Ha csak szépen lassan egyre ritkulnak a beszélgetések, és végül egészen elmaradnak, az talán a leginkább fájdalommentes verzió.

A következő, ha valami félreértés miatt nézeteltérés alakul ki, és aztán a felek megszűnnek barátok lenni, attól kezdve jó esetben ismerősök lesznek. Vagy ellenségek.

És van az, amikor az egyik ember annyira megbántja a másikat, vagy annyira nem hajlandó felismerni saját emberi mivoltát, hogy megkérdőjeleződik, ugyan miért is fordultunk felé valaha is bizalommal.

Nem a barátsághoz kell ragaszkodni, hanem tudatában lenni annak, hogy az adott pillanatban mi az, ami tényleg helyes. Kell-e mérlegelnem a nézőpontomat, vagy a hangsúlyt finomabbra venni. Tidzták-e a gondolataim, és az általuk vezérelt cselekedeteim, amikor bármit teszek, ami hatással lehet a másikra? Nem szégyellném-e magam iszonyatosan, ha egyszer világosan meglátnám a tetteim következményét, vagy el tudnám-e viselni, ha ugyanazt érezném, amit a másiknak okoztam?

Ez utóbbit az együttérzés nem engedi kívánnom többeknek sem a környezetemben.

Kasztrendszer ma

Elgondolkodtam egyszer-kétszer az indiai kasztrendszeren, és hogy az mit üzen a ma emberének. Hiszen a nagy tanítások mindig tartogatnak valamit az utókornak - ettől nagyok. Nem azt akarom mondani, hogy helyén van a kasztrendszer úgy, ahogy van. A lényege: azt tedd, ami a dolgod.

Nehéz eligazodni abban, hogy mi a dolgom, hiszen annyi szempontot kell figyelembe venni... Nem, ez nem így van. Valahol belül mindenki pontosan tudja, hogy mi lenne a helyes. Vagy pontosan tudhatná, ha magába tudna szállni, és el tudna gondolkodni a tettei következményén. Azok ugyanis nem csak saját magára, hanem a környezetére is hatnak. Így már annyira nem is nehéz megérteni.

Nem kell ahhoz szentéletűnek, vagy bigottnak lenni, hogy ezt a vonalat kövessük, viszont van egy olyan hozománya, hogy teljes mértékig nyugodtan és hellyel-közzel elégedetten lehet élni az életet. (Halkan és egészen mellékesen jegyzem meg, hogy nem is kellenek hozzá milliók.)

Ennek az egésznek a felelősség lenne a legfontosabb motívuma talán. Felelősség a nemesebb értelemben. Még egyszer mondom, hogy nem csak önmagunk irányában.

Összegezve egy képzavarral úgy is meg lehet ezt fogalmazni, hogy gondoljuk meg, mi lehet abból, ha a pásztor nem tesz semmit azért, hogy megvédje a rábízottakat a farkastól.